Tizenhetedik nap (Toledo)

A napunk Guadalupe-ban indult, ami egyedül a monostoráról híres, ám azt végül nem néztük meg hála a rendkívül rosszul megszervezett turistalátogatási rendnek. Viszont tettünk egy kört a feldúcolt gerendákkal teli házak között, és autóztunk a hegyek között gyönyörű helyeken, és átszeltük (a világ legelhagyatottabb római kori emléke mellett) a Tajo folyót is.

Guadalupe monostora

Batus a Tajo-val

A nap végállomását, Toledot (ami korábban Spanyolország fővárosa is volt), már kora délután elértük. Rengeteg temploma van az apró és meredek belvárosban, az egyikben El Greco leghíresebb festményével, a másikban a festő sírjával (viccet félretéve, ennek a neve Szent Leokádia templom), a harmadik meg egyszerűen csak egy hatalmas katedrális. Rengeteg még a souvenir shop, kirakataikban ezerféle karddal és lovagi páncéllal, hiszen a város híres volt az acélművességéről, így nincs is ennél autentikusabb szuvenír innen. A középkori várat csak kívülről néztük meg, ugyanis belül egy hadtörténeti múzeum van, ami helyett inkább sétálgattunk még az utcákon, majd visszamentünk a hotelbe, csak hogy sötétedés után megint kimásszunk egy kései sétára.

Katedrális

Látkép Toledo-ról a várfalról

Mellesleg a város La Mancha régióban fekszik, szóval el lehet képzelni, hányszor találkoztunk Don Quijote figurákkal és egyebekkel…

Egy Don Quijote a sok közül

Tizenhatodik nap (Mérida)

Mérida városa talán a legkisebb megálló útközben, ahol direkt a látványosságok miatt állunk meg. Alig nagyobb hely, mint Eger, nagyjából akkora, mint Sopron, viszont  spanyol városokra jellemzően a lakosság nagy része az agglomerációban él, így maga a belváros tényleg emberi léptékekkel is apró. Maximum egy óra alatt be lehet járni az egészet, viszont van benne látványosság rendesen. Az ókorban ez volt Róma legnyugatibb provinciájának központja, majd a vizigótok foglalták el, akiket annyira nem érdekelt, utána a mórok tették rá a kezüket, de csak egy vár erejéig, végül a spanyolok foglalták vissza, akik nagy jelentőséget sosem tulajdonítottak neki, szóval hiába a sok tulajdonosváltás, ezek lényegében szinte békében zajlottak, ami alaposan megkímélte a műemlékeket. Ennek hála itt található a világon legjobb állapotban megmaradt római kori színház, mellette egy amfiteátrum, nem sokkal arrébb egy cirkusz és egy vízvezeték. Az ókori maradványok megtalálhatóak még a mór vár, az Alcazaba alatt is, ugyanis a leleményes arabok a vizet is a régi római városfalon keresztül szűrték meg az ökoszisztémától, hogy szinte iható legyen a katonáknak.

Vízvezeték

Cirkusz

A színház egy nagyon csöpp kis részlete

Alcazaba

Ahogy a különvéleményes bejegyzésben is említve lett, mindezeket az emlékeket kora délután látogattuk meg, amikor is az egész város teljesen kihaltnak tűnt. Minden étterem, kávézó és bolt zárva volt, az utcákon se járókelők, se autók. Batus minden sarkon figyelt, hogy be ne kerítsék a zombik. Amikor viszont este hétkor újabb sétára indultunk, minden kezdett éledezni: már be tudtunk menni egy kisboltba vízért, már nyitva voltak az üzletek, a kávézók és bárok kezdték kipakolni a székeket és asztalokat, az utcák pedig megteltek emberekkel. Nem vicc, még a szökőkutakat is csak este tízkor kapcsolták be, bár ekkor még mindig 38 fok volt, és az utcákat ekkor is szorgalmasan hűtötték vízpermettel…

Tizenötödik nap (Lisszabon)

Az utóbbi idők leghosszabb autós utazásával indult a mai nap: korán keltünk, hogy még időben Lisszabonba érjünk. A Portugál tájak nem sokban különböztek a spanyoloktól, az első igazi látványosság amivel szembesültünk a Golden Gate híd építőinek - a híres san francisco-ihoz nagyon hasonló - munkája, amin a Lisszaboni-öblöt szelheti át az autós másfél euróért.

A Golden Gate híd és a rio-i Jézus szobor egy helyen...

A város túl nagynak tűnt ahhoz, hogy fél nap alatt gyalog bejárjuk, ezért először (és utoljára) kipróbáltunk egy turistabuszos városnézős utazást, ami szűk két óra alatt megmutatta nekünk a Belém negyedet (benne az ikonikus Belém-toronnyal), és a legnagyobb tereket, templomokat.

Belém torony

Jeronimos apátság

Maga Lisszabon egyébként nem tipikus világváros, méretéhez képest alig van benne látványosság, és egyébként sem olyan hatalmas, hiszen Sevillának is több lakosa van, mint a Portugál fővárosnak. Kora este egy kellemesen hosszút sétáltunk még végig a sugárúton, újra megnézve (már nem csak busszal elsuhanva) a Santa Justa felvonót és a gyönyörű pályaudvart, majd mentünk vissza pihenni.

Sugárút körforgalommal, jellegzetes lisszaboni mozaikkal és Gáborral

Santa Justa felvonó

Pályaudvar

Tizennegyedik nap (Sevilla)

Az eredeti tervek szerint ma mentünk volna Cádizba, de ezt ugye már két nappal ezelőtt letudtuk, így rögtön Sevillába indultunk. Későn keltünk, hiszen nagyjából kialakult a rendszer: nincs értelme dél előtt odaérni a szállásra, hiszen ha még kész is van a szoba, és felpakolhatunk, elindulni a negyven fokban egyáltalán nem kellemes. Tizenkettő körül értünk Andalúzia fővárosába, ami elhagyatottnak tűnt a kánikulában. Korán elindultunk már felfedezni, hiszen itt van Európa második legnagyobb temploma (a Szent Péter bazilika után), valamint egy gyönyörű mór palota is, és ezen a napon nézhettük volna meg először a The Dark Knight Rises-t is.

Sevilla katedrális

Szóval tettünk egy nagy sétát, majdnem három órásat, amiben bejártuk a katedrálist (amiben láttuk Kolombusz Kristóf sírját) és a mór Alcázart (ami nem meglepő módon kiköpött Alhambra, csak kicsiben), majd tekeregtünk a városban, hogy találjunk egy mozit, ahol megnézhetjük az Il Cavaliere Oscuro-t, vagyis az új Batmant, de hiába.

Kolombusz Kristóf sírja a katedrálisban

Az Alcázar egy részlete

Közben láttuk a Torre del Oro-t, az eredetileg mór őrtornyot, majd tikkadtan és denevértelenül tértünk vissza a szállodába, és már csak a sötétedés után jöttünk ki újra, hogy sétálgassunk a hangulatosabb és végre emberekkel is megtöltött utcácskákban, ahol vacsoráztunk is, és vettünk egy kalapot Batus fejecskéjére.

Torre del Oro

Tizenharmadik nap (Gibraltár)

Utunk elsődleges célja Gibraltár, amit ma értünk el. Rondából szerpentineken mentünk le a déli partra, ahonnan már látni lehetett a „Sziklát”, sőt mögötte egészen Afrikát is.

Gibraltár és Afrika a távolból

A szállásunk La Linea de la Concepción-ban volt, azaz „A koncepciós vonal”-ban. A hely a Gibraltári határra települt rá, és nagyjából nyolcvanezer lakosa van, viszont az égegyadta világon semmi nevezetessége. Sebaj, Gibraltárnak van helyette is. Kora délután kicsit pihentünk, hogy ne a melegbe kelljen kimenni, majd négy óra felé elindultunk meghódítani Anglia legkisebb gyarmatát. Annyira egyébként nem is kicsi. Bő fél óra séta volt a határtól a libegő, ami felvitt minket a hegyre, ahol a majmok élnek. Ezekről a faroktalan kis lényekről azt kell tudni, hogy senki sem tudja, hogy kerültek ide pontosan, és miért nem mentek el, de a legenda szerint, amikor elmennek innen, akkor az angolok is.

Bús kis majmóca

A szikla keleti fele egyébként egy meredek szurdok, a túloldalán lehet közlekedni, bár ez erős túlzás. Hála egy rosszminőségű egyeurós térképnek és egy rendőrségi útlezárásnak majdnem két órába került lejutnunk a hegyről gyalog az Európa pontig, étlen-szomjan, ugyanis míg a határ közelében a főutca tele volt kajáldákkal, a félsziget déli egyharmada csak katonai támaszpontokkal, meteorológiai állomásokkal és lakóházakkal szolgál, még az itt elvezető főút is teljesen üres. Az Európa pontnál, a legdélebbi csücsöknél elvileg lett volna egy kávézó, hogy a negyven fokban lehűtse az ide látogató turistákat, de épp felújítás alatt volt. Szóval nagyon tikkadtak voltunk, de legalább meghódítottuk Gibraltárt, amit (úgy tűnik) a legtöbb turista csak a majmok és a DutyFree-k miatt látogat, a déli pontot mindenki messze elkerüli.

Batus harcol a széllel az Európa pontnál, háttérben Afrikával

Este még sétáltunk egy kicsit a La Linea-i tengerparton, gyűjtöttünk köveket és kagylókat, majd mentünk vissza a szállodába.

Este a tengerparton

Tizenkettedik nap (Ronda)

Mivel Cádiz egy kicsit mindenhonnan kerülő, viszont a mai nap célállomása kevéssé látványos, mint Sevilla, ezért úgy döntöttünk, hogy Granadából egy jó kétszáz kilométeres kitérővel megyünk csak Rondába. Cádiz egyébként már az óceán partján, egy nagyon keskeny földnyelven fekszik. Állítólag a katedrálisa a legnagyobb Spanyolországban, de nem tudom, pontosan miben, mert a Sevilla-i a legnagyobb alapterületű, és magasabb is van nála. Szóval elautóztunk az óceánpartra, leraktuk az autót egy mélygarázsba, ettünk, sétáltunk az óceánparton picit, Batus gyűjtött vizet, majd betaxiztunk a belvárosba. Ott megnéztük a híres katedrálist, felmásztunk a tornyába, majd kisétáltunk egészen a városfalig, útközben pedig szereztünk egy smöoy-t (fagyott joghurtból készült fagyi).

Batus a cádiz-i katedrális tornyában, óceánnal

Innen visszafelé kellett indulnunk, hogy Rondába érjünk. Erről a helyről azt kell tudni, hogy szeptemberben dugig van, lévén ez a város a bikaviadalok eredeti színhelye, a legpatinásabb arénával. A szálloda egyébként annyira közel volt hozzá, hogy Batus a WC-n ülve látta is a tetejét. Már koraeste volt mire odaértünk a szerpentines utakon (tengerszintről majd 600 méteres magasságig kapaszkodtunk fel). A város egy sziklaszirt szélén fekszik, a belvárosa keskeny és nagyon meredek utcákból áll, és egyszerűen gyönyörű.

Ronda, ami gyönyörű

Kívül-belül megnéztük az arénát, majd egy kanyon felett ívelő hídon átsétálva néhány régi mór romot, köztük a palota kertjét, ahonnan bő kétszáz lépcső vezet le egy barlangban a szurdok mélyén csordogáló folyócskához. Az a hely egyszerűen varázslatos volt, ennek ellenére meglepően kis látogatottságúnak látszott.

Torreádor Gábor az aréna közepén

A szurdok aljában

Batus pedig még mindig nem tudott betelni azzal, hogy pálmafa áll a templomok előtt, vagy hogy gesztenye helyett narancs érik az utcákon.

Batus különvéleménye Spanyolországról

Spanyolország nagyon meleg, de legalább sok a cica... (Vagy legalábbis több, mint Franciaországban.)

Miau.

Gábor különvéleménye Spanyolországról

Azt az egyet magyarázhatná el valaki nekem, hogy milyen hely az, ahol a 20-30 közötti emberek nagy része, akik abból élnek, hogy egy és kétjegyű számokat mondogatnak embereknek a pénztáraknál, kivétel nélkül nem beszélnek angolul. Még annyit sem, hogy a kétjegyű számokat elmondják. Vagy esetleg megértsék és bólogassanak. Mert az oké, hogy a hatvan éves kínai néni nem beszél angolul a trafikban, vagy az ötven éves bácsi a mini abc-ben. A szuvenírboltosoknál azért már minimális szinten talán elvárható lenne, de ott is legalább azoknál, akik már abban a korban nőttek fel, hogy az egész világ a nyelvtudás körül forog. Komolyan, szinte büszke vagyok a magyarságomra ebben a tekintetben, mert idehaza kinézik azt a huszonévest, aki nem tudja elmondani, hogy „tizenöt euró, 40 cent” angolul. Itt viszont a fagyisnál a 25 körüli lány, vagy a „CBA-ban” a harminc alatti srác, vagy hovatovább Guadalupe turistavároska főterének pincére inkább elismétli spanyolul hadarva, mintha akkor megérteném. Azt hittem, Madridban más lesz a helyzet, de semmit sem változott. Semmit. Az esti sétánk alatt a parkban egy jólszituált Justin Bieber korú pár kérdezte volna meg tőlünk spanyolul az útirányt (hogy miért pont tőlünk, ne kérdezzétek), és mondtam, hogy „no habla espanyol, english please”, és erre graciás-oztak és odébb álltak. Jó persze, egyértelmű, hogy talán csak azért, mert ha nem beszélek spanyolul, akkor az utat sem tudom, de akkor is, legalább megpróbálhatták volna, de úgy éreztem, nem ment volna nekik. A másik mélypont Sevilla volt. Mozit kerestünk, ahol eredeti nyelven adják az új Batman filmet. De hát mi vagyunk a hülyék, hogy egy szinte Budapest méretű városban, ami marha büszke a hatalmas kikötőjére és teherforgalmára (nem is a tengerparton van), és hogy Európa második legnagyobb területű temploma is ott van, nem beszélve tényleg több ezer más építészeti műremekről, ahol alig két évtizede tartottak világkiállítást… Szóval mi vagyunk a hülyék, mert feltételezzük, hogy itt esetleg angolul, spanyol felirattal is láthatunk egy filmet. Már előre mondta a recepciós lány segítőkészen (ő épp beszélt angolul, ha nagyon spanyolosan is), hogy minden mozi spanyol, kivéve egy picike, egy bizonyos helyen, ahol adnak eredeti nyelvű filmeket. Uccu neki odamentünk, és mit ad isten, nem adták a filmet, csak a spanyol mozikban. Mit adtak helyette? Spanyol nyelvű filmeket. Tehát a mozi, ami arról híres, hogy ott eredeti nyelven nézhetsz filmet nem adott idegen nyelvű filmet, csak spanyolt. És a hab a tortán, hogy amikor megkérdeztük a pénztárost (az egyetlent), akkor nem értette a film címét. „The Dark Knight Rises”. Aki moziban dolgozik, azért az szerintem elvárható, hogy egy ekkora volumenű világfilm címét, amit ráadásul egy héten belül millió nyelven a híradókban is nyomattak hála a denveri lövöldözésnek, ismerje. Az, hogy egy olyan moziban dolgozó nő ne ismerje, ahol eredeti nyelven mennek a filmek, és a kassza előtt állt az egyébként „The Dark Knight Rises” feliratú poszterrel nyitó kis műsorfüzetecske csak még rosszabb színben tünteti fel az illetőt. És ő sem az 50-60as korosztály tagja volt, biztosan nem volt 30 felett. A pincérekről már tényleg nem akarok beszélni. Túl sok példa van rá.

A recepciósok egyébként általában egészen jól beszélik a nyelvet. Méridában egy bácsi nem tudott, de így is elmagyarázta a parkoló működését, mert ő nem csak karattyolt, mert tudta, hogy azt nem fogom megérteni, hanem szépen rendesen mutogatott, vagy ha valami olyan volt, leírta a számot, ilyesmi. Pedig az idősebb korosztály egyébként az eddigi tapasztalatok alapján jobban beszéli a nyelveket, mint a fiatal, ami ugye nekünk, magyaroknak különös. Sok hotelben idősebbek a recepciósok, tényleg szép angol kiejtéssel, mintha egy normális országban járna az ember, nem pedig spanyolhonban. Furcsamód egyébként Katalóniában (bár csak egy napot voltunk ott) még nem éreztem ezt, viszont nemsokára Barcelonában kiderül, hogy helyes-e a megfigyelésem.

Az egészben persze az zavar igazán, hogy mindenki azt mondja, hogy a franciák nem hajlandóak megszólalni más nyelven, csak franciául. Hát ez szerintem alapvetően hülyeség, de így, hogy egy hasonló méretű, hasonló kultúrájú és múltú országgal össze tudom hasonlítani, egyenesen rágalom. Oké, én beszélek franciául, de az esetek nagy részében ez kimerül annyiban, hogy franciául köszönök, vagy köszönöm meg, és ennyi. Ezt Spanyolországban is megcsinálom, mert szerintem ez egy alapvető turista etikett, mégis furcsán néznek rám, amikor nem értem, hogy mit hadarnak el, még akkor sem, ha megismétlik háromszor. Tényleg, kb negyedik alkalomra már ki lehet következtetni kis francia tudással, vagy latin olvasottsággal, de most az komoly, hogy a „seven-fifty” kifejezést a népesség hatalmas százaléka nem képes kimondani 25 éves korára? Franciaországban (legalábbis a tapasztalataim szerint) ennyire nagyjából minden harminc alatti lakos képes. Párizsban nem fordult elő szerintem, hogy egy szolgáltató ne tudta volna megmondani nekem angolul, mennyibe fog kerülni a kiválasztott áru, ha esetleg nem értettem mit mondott franciául. Spanyolországban kirívó, ha valaki tudja.

Egyébként majdnem mindegyik azt mondja, hogy beszél kicsit franciául, ha rákérdezek. A frászt. Egy szót sem. Ugyanúgy nem értik meg a számokat, vagy ugyanúgy nem tudják kimondani őket. Röhej.

Más téma.

Rövid: A benzinárak igen viccesek. Komolyan. Ausztriában nagyjából a magyar árakat lehet megtalálni (1,3 és 1,4 euró között valahol, inkább az eleje felé), a spanyoloknál 1,4 körüli, a portugáloknál is, talán egy hajszállal drágábbért, a franciáknál 1,5 euró a litere, annak is inkább a magasabbik fele, míg az olaszok valami irdatlan összeget, akár 1,7 felettit is elkérnek egy liter dízelért, és láttam kettő feletti 98-as benzint is. Azért az tényleg nagyon durva, még ha lefelé kerekítjük is az árfolyamot (560 forint mondjuk).

Az internet a másik dolog, amiben talán előrébb járunk az Ibériai-félszigetnél. Az, hogy normális Wi-Fi hálózata legyen egy szállodának, szinte luxus. a legtöbbnek nagyobb cégek által kiépített rendszere van, amihez vagy óránként kell jelszót kérni (van ahol pénzért), vagy egy bonyolult spanyol lapon kell megtalálni az aláhúzott szót, amivel esetleg ingyen is netezhetünk. Az éttermekben ugyanez a helyzet. Ráadásul általában véve lassabb is, mint odahaza. Szóval ebben sokkal előrébb vagyunk.

Autópályákban viszont korántsem. Azokból irreálisan sok van, irreálisan kicsi helyek között is. Cartagena nem egy nagy város, a tartományában talán harmadik, régiójában talán a tizedik lehet. Granada szintén nem nagy város (annyira), bár azért kultúrálisan jelentős, hiszen ott az Alhambra is, a világ talán legszebb mujedár palotája. Andalúzia talán harmadik legnagyobb városa. A két hely között végig autópályán vitt a GPS. Jó minőségű autópályán. Nem frissen épített, de jó. Ráadásul nem is nagy kitérővel, másik városon keresztül, hanem szinte nyílegyenesen. Ez magyar szinten olyan, mintha lenne egy Keszthely-Hódmezővásárhely autópálya, csak bő kétszer hosszabb. És nincs köztük más nagyváros. A pályák nagy része egyébként nem is fizetős, tényleg csak a nagyon forgalmas szakaszok azok, sőt, ahol kiírják, hogy vigyázz, fizetős lesz, sokszor még az sem fizetős. Vagy talán épp a szerencsés irányba tartunk mindig. A legmeglepőbb egyébként autópálya-téren ma ért engem. Madrid és Toledo között, azon a nagyjából bő hetven kilométeren gyakorlatilag három különböző autópályán mehettem volna be a városba. Mintha lenne egy M71 és egy M72, ami szintén Székesfehérvárra megy, csak hogy utána elmenjen más merre, de nem lenne összeépítve az M7-essel.

A szieszta idő viszont idegesítő. Az olaszoknál volt a legzavaróbb, ugyanis tankolni szerettünk volna délután fél egy körül. Haha. A benzinkutak zárva. Városon belül is, kívül is. Nem mintha nagyon kellett volna, végül csak másnap háromszáz kilométerrel odébb ejtettem meg a dolgot, csak le akartam tudni az egy olasz tankolást még az autópályák előtt. De azt nem lehet. Dél és kettő között az ember ne autózzon. A spanyoloknál ilyen nincs, Ők is sziesztáznak, de a létfontosságú dolgok azért működnek. Már ha nem vesszük létfontosságúnak az életbenmaradást. Mérida volt a mélypont ilyen téren, ahol mi bohéméletű magyarok azt gondoltuk, nocsak, ha már itt vagyunk, bejárnánk a várost. De hát, még csak délután kettő van, így fetrengtünk még a hotelben egészen négyig, hogy ne legyen annyira meleg. Négy után kicsivel elindultunk, és az utcán egy lélek sem. Senki. Autó sem. A főúton később láttunk párat. A boltok zárva. Egy szervíznek nyitva volt egy kapuja, ott szerelt valaki. Azt hittük, beütött a zombiapokalipszis, bár én személy szerint azon agyaltam, biztos van valami, amiről lemaradtunk, terrortámadás, ilyesmi, és mindenki a képernyők előtt szörnyedezik. De nem. Nagyjából negyven perc séta után elérkeztünk a legfelkapottabb helyre, a színházhoz, ami római kori emlék, a világ legjobb állapotban fennmaradt ilyen létesítménye, még ma is használják. Itt már volt két-három turista, és egy jégkrémárus. Meg egy rakat bezárt bolt. Nem ragozom tovább, nagyjából hatig sétálgattunk így, amikor is megéheztünk, és egy nyitva lévő étterembe bementünk. A bárpultnál lévő fazon spanyolul elmagyarázta, hogy enni mi bizony hét előtt nem fogunk. Visszavittük a cuccokat a hotelbe, és nyolc után újra kimerészkedtünk. Az eddig üres utcák tele voltak. Dugig. A boltok kinyitottak. A játékbolt is kinyitott. A ruhabolt is kinyitott. Az ABC is kinyitott. A bank is kinyitott. Este tízre már a szökőkutak is bekapcsoltak. Ez nem szieszta idő volt. Ez egyszerűen őrület. Nagyjából bő ötórás leállás van napközben a szolgáltatásokban. Szóval a spanyoloknál azóta nem nagyon lepődünk meg, ha háromkor minden üres. Ez nem azt jelenti, hogy nincs turista. Ez azt jelenti, hogy mi idióták azt hisszük, hogy háromkor már lehet bármit is csinálni.

Apropó turista, és most már lassan be is fejezem. Rengeteg a belföldi turista. Nagyon sok. Egyértelműen több mint a fele, de talán inkább háromnegyede. Utánuk talán a franciák vannak még egészen sokan, angolokat nem nagyon látni/hallani, távol-keletiek vannak, viszont közel sem annyian, mint máshol. És ez a tengerpartra is nagyjából igaz volt. Szóval nem hiszem, hogy irdatlan nagy bevétele van az országnak az idegenforgalomból, mert nem hoznak be külföldről olyan sok pénzt, mint az ember gondolná.

Végezetül még néhány érdekesség. Az első kettő erősen kötődik a Ponyvaregény c. filmhez, annak is az első jelenetéhez. „Párizsban pedig a McDonalds-ban is kapni sört”, mondja Samuel L. Jackson. Ez manapság már nem igaz. De Spanyolországban igen. Ott van sör a mekiben. „Tudod hogy hívják Párizsban a negyedfontos sajtost?”, kérdezi szintén a sötét bőrű színész John Travoltát. Royal sajttal, avagy Sajtos McRoyal. Hogy ez miért is érdekes? Mert a spanyolok tudják, hogy ez a neve, van is egy McRoyal Deluxe. De sima nincs, annak valami egészen más spanyolos neve van, valami „Concierde de luda” de tök nem ilyen, csak most nem nézek utána. Ez olyan, mintha lenne mogyorós Milka, mogyorós Milka néven, és lenne sima Milka mondjuk „Shanguarierl” néven. Narancssága csomagolásban.

Tizenegyedik nap (Granada)

A következő napunk mozgalmasabb volt, ugyanis reggel indultunk Granadába, ahol legfőbb célunk az Alhambra bejárása volt. Hosszú, felfelé vezető séta után végül megtaláltuk a hatalmas arab palotakomplexum bejáratát, és egy órányi sorban állás után jegyet is sikerült venni. Végigsétáltuk a Generalife-t, ami talán az egésznek a legszebb része volt, nyugis kis kertekkel (leszámítva a japán turistákat) és gyönyörű falfaragásokkal.

A Generalife egyik kertjének részlete

A Generalife után átmentünk az Alcazaba várrészbe, másztunk magas tornyot, láttunk sok cicát és itt van a Palace of Charles V is, ami lényegében egy kisebb szépművészeti múzeum.

Kilátás az Alcazaba-ról

Itt szembesültünk azzal, hogy a jegyünk az igazi Alahmabra palotarészbe csak 18:30-tól érvényes, úgyhogy gyorsan fogtunk egy taxit és amíg várnunk kellett, megnéztük a Granada Cathedral-t. Akkora belső tere volt (magasságra, tágasságra), hogy amikor beléptünk, megtorpantunk, hogy „AZTAAAA”.

Granada Cathedral

Annyi időnk maradt, hogy még egy estebéd is belefért, aztán taxival vissza az Alhambra-ba, hogy újabb (de legalább rövidebb) sorban állás után megcsodálhassuk a palotát. Megérte várni, és nem véletlenül a világörökség része ez is. Mindenhol jellegzetesre festett színes csempék, gyönyörű kőfaragások mindenhol, és leghíresebb kis látnivalója is itt van, a híres-neves oroszlános kút. Amit pechünkre épp felújítottak, de egy részét még így is láthattuk.

Batus és az Alhambra faragásai

Batus megjegyezte, hogy bár a város szimbóluma magától értetődően a gránátalma, ilyen gyümölcsöt itt épp sehol sem látott, de Gábor megnyugtatta, hogy elég sok gránátalmafa volt a környéken, csak épp Batust sokkal inkább elvarázsolta a rengeteg narancsfa és a rajtuk sárgálló narancs. Batus szereti a narancsot.

Tizedik nap (Cartagena)

Utunk tizedik napján Cartagena-ba tartottunk, de előbb tettünk egy kis kitérőt az Elche-i Pálmaligetbe. Annyi pálmafát láttunk egy helyen (ahogy egyébként az egész város is hihetetlenül tömve van pálmákkal), hogy azta. Ebben a térségben vannak Európa legmagasabb pálmái, ráadásul a terület a világörökség része. A liget maga egy szép kis „botanikus” kert, kitáblázott növénynevekkel, rengeteg kaktusszal és különféle pálmákkal, plusz a közepén áll egy ún. „birodalmi pálma”, amit Sissy és Ferenc József esküvőjén ültettek.

Sissy szobra az Elche-i pálmaligetben, háttérben a "birodalmi pálmával"

Innen mentünk tovább Cartagena-ba, ahol elsétáltunk a kikötőbe (ahol egykor az armada is horgonyt vetett), aztán a Teatro Romano-hoz, ami lényegében Cartagena legnagyobb látványos látnivalója.

Teatro Romano

Este rávettük magunkat, hogy együnk egy tál paella-t, ha már egyszer Spanyolországban vagyunk. Batus látványos szenvedése ott kezdődött, amikor kihozták a kétszemélyes adagot, jól megpakolva kagylóval, polippal, garnélával, és bele se képzeljünk inkább, még mi minden mással. De túléltük. Ráadásul utána felfedeztük Spanyolország legszimpatikusabb fagyihálózatát, a Smöoy-t, ami egyszerű fagyasztott joghurt, szabadon választható öntettel vagy bigyóval.

Paella

Gábor és Smöoy

Sokat utaztunk, meleg is volt már rendesen, úgyhogy kis sétafika után már szundiztunk is.

Kilencedik nap (Valencia)

Másnap Valencia felé vettük az irányt, ahol nem keveset kellett tekeregni autóval a belvárosban, mire kilyukadtunk a szállásunkon. Sétáltunk egyet az óvárosban, bementünk a Valencia Katedrálisba és megnéztük az állítólagos Szent Grált. Menőbbek vagyunk, mint Artúr király.

Església Catedral-Basílica Metropolitana de l'Assumpció de la Nostra Senyora de València ,
ahol a Szent Grált őrzik

A régi városfal főkapujánál lesétáltunk a folyómederbe. Bizony, egyenesen bele a folyómeder aljába, ugyanis az okos valenciaiak néhány évtizede elterelték a folyójukat a városon kívülre, kikotorták a medrét és végig parkosították a helyét. Olyan, mint egy nagyon hosszú Margitsziget, csak ezt nem körülöleli a folyó, hanem konkrétan benne van a folyóban, vagyis annak a helyén. Itt sétáltunk végig, találkoztunk rengeteg kocogóval, biciklizővel és nagyon érdekes „játszótereket” láttunk. Merthogy nem csak rendes játszóterek vannak szétszórva a parkban, hanem lényegében ingyenes, szabadtéri konditermek. Kinézetre tényleg játszótereknek tűnnek, csak épp nem totyogó kisgyerekek csimpaszkodnak a játékokba, hanem edzőruhás nénik és bácsik taposógépeznek és evezőpadoznak.

Park a Turia folyó medrében (Jardín del Turia)

Szabadtéri kondipark

A folyómederben lecsorogva elértük azt az épületegyüttest, amik mellett sétálva olyan érzésünk támadt, mintha Dubaiban lennénk. Az imax mozi, a tudományos palota, a művészetek palotája, a szabadidőközpont és az oceanográfium ultramodern, csillogóan fehér, vízzel körülölelt épületei előtt csak tátottuk a szánkat.

Dubai-i hangulat

Gyorsan be is mentünk rosszalkodni a tudományos palotába, ami lényegében egy nagy és modern csodák palotája. Nyomkodtuk a gombokat, bizgeráltuk a bizgentyűket, megmértük a magasságunk (Gábor csak egy centivel alacsonyabb Batusnál), ésatöbbi.

Miután kijátszottuk magunkat, erősen láblejárató séta és tekergés után kimásztunk a Forma 1-is pályához, ahol kb. 4 héttel ezelőtt volt a futam. Gábor lelkesen fényképezte a gumicsíkokat, a rajthelyet, ahonnan Alonso indult és a kanyart, ahol Alonso megelőzte Webbert. Miután kiörömködte magát, fogtunk egy metrót, hogy fájós lábú habtestünket visszavigye a városba.

Gábor örül a sok gumicsík között

A városban még ittunk egy pohárka orxatat, ami magvakból készült tipikus valenciai ital, de egyikünknek sem ízlett.

Nyolcadik nap (Tarragona)

Nagy és menő reggeli után kb. négy órát suhantunk autópályán, átgurultunk Spanyolországba, és délután már Tarragona-ban voltunk. Sétálgattunk egy keveset, láttunk római kori cirkusz és színház romokat, ettünk hatalmas fagyit, lefröcskölt minket egy szökőkút és megcsodáltuk messziről a tengert.

Cirkusz

Látkép a hotelből, tengerrel és középen a római kori színházzal

Persze nem egész délután csak messziről bámultuk a tengert, hanem hamarost fürdőrucit kaptunk fel és battyogtunk a partra. Minimum két órán keresztül folyamatosan a hullámok között ugráltunk, nyeltük a sós vizet (főleg Batus, akit Gábor folyton bántott) és röhögtünk, amikor az erős szívóerőtől nem tudtunk megállni a lábunkon. Annyira hagytuk csak el a vizet, hogy a parton a homokba lyukat ássunk és körülbástyázzuk, hogy megtaláljuk a tengerszinten álló vizet (meg is találtuk). Igaz, hogy közben mindenki hülyének nézett minket, ahogy a homokban ülve szorgalmasan kapartunk egy lyukat.

Gábor, a partra vetett hal

Szóval ez is egy jó kis pihizős nap volt.

Hetedik nap (Nîmes)

Marseille-ből már délelőtt Avignon-ba értünk, ahol megnéztük az avignoni pápák egykori lakhelyét, és táncot is jártunk, bár a híd nem állt készen. Sőt, egykori huszonkét pilléréből csak négy áll, de még így is elfér rajta egy kis kápolna.

Pápai palota

Avignon hídja (Pont Saint-Bénézet)

Látszik, hogy ez a város a térség kulturális központja: a hangulatos utcákat és az egyszerű házak falait teljesen ellepik a különböző színházi előadásokra, koncertekre, estekre és egyéb rendezvényekre és fellépésekre hívó plakátok.

Avignon egy utcája

Még az ajándékboltok között is találtunk olyat, hogy csak tátottuk a szánkat, de erősek voltunk és csak egy kis levendulaméz és folyékony karamellkrém erejéig csábultunk el.

Gábor édességet és fűszert válogat

Már elmúlt dél, mire besétálgattuk a belvárost és tovább indultunk, hogy megnézzük a Pont du Gard-ot. Ez a darabka római kori vízvezeték mintegy ötven kilométer távolságból szállította a friss vizet Uzés-ből Nîmes-be.

Pont du Gard

Következő úticélunk is épp Nîmes volt, ahol először a Maison Carré-hoz sétáltunk, ami a legszebben megmaradt római kori templom az egész világon.

Maison Carré

Lófráltunk tovább a belvárosban, megnéztük az Arénát, ami az egyik legjobb állapotban megmaradt ilyen római kori amfitetátrum. Okkal hívják ám Nîmes-et a francia Rómának.

Arènes de Nîmes

És ha már említettük a Pont du Gard-ot, Nîmes-ben megnéztük azt a helyet is, ahová ez a vízvezeték szállította a vizet, a Castellumot.

Castellum

Bejártuk a Jarden de la Fountainne-t, ahol a fiatal szerelmes lányok szoktak öngyilkosok lenni (Batus még él), és ugyanitt Batus nagy lelkesedéssel ugrándozott a Diana templom romjai között.

Jardins de la Fontaine

Diana temploma

Este pihenésképpen elmentünk mozizni, megnéztük Woody Allen új filmjét (To Rome With Love), és hazasétáltunk.