Tizenkettedik nap (Ronda)

Mivel Cádiz egy kicsit mindenhonnan kerülő, viszont a mai nap célállomása kevéssé látványos, mint Sevilla, ezért úgy döntöttünk, hogy Granadából egy jó kétszáz kilométeres kitérővel megyünk csak Rondába. Cádiz egyébként már az óceán partján, egy nagyon keskeny földnyelven fekszik. Állítólag a katedrálisa a legnagyobb Spanyolországban, de nem tudom, pontosan miben, mert a Sevilla-i a legnagyobb alapterületű, és magasabb is van nála. Szóval elautóztunk az óceánpartra, leraktuk az autót egy mélygarázsba, ettünk, sétáltunk az óceánparton picit, Batus gyűjtött vizet, majd betaxiztunk a belvárosba. Ott megnéztük a híres katedrálist, felmásztunk a tornyába, majd kisétáltunk egészen a városfalig, útközben pedig szereztünk egy smöoy-t (fagyott joghurtból készült fagyi).

Batus a cádiz-i katedrális tornyában, óceánnal

Innen visszafelé kellett indulnunk, hogy Rondába érjünk. Erről a helyről azt kell tudni, hogy szeptemberben dugig van, lévén ez a város a bikaviadalok eredeti színhelye, a legpatinásabb arénával. A szálloda egyébként annyira közel volt hozzá, hogy Batus a WC-n ülve látta is a tetejét. Már koraeste volt mire odaértünk a szerpentines utakon (tengerszintről majd 600 méteres magasságig kapaszkodtunk fel). A város egy sziklaszirt szélén fekszik, a belvárosa keskeny és nagyon meredek utcákból áll, és egyszerűen gyönyörű.

Ronda, ami gyönyörű

Kívül-belül megnéztük az arénát, majd egy kanyon felett ívelő hídon átsétálva néhány régi mór romot, köztük a palota kertjét, ahonnan bő kétszáz lépcső vezet le egy barlangban a szurdok mélyén csordogáló folyócskához. Az a hely egyszerűen varázslatos volt, ennek ellenére meglepően kis látogatottságúnak látszott.

Torreádor Gábor az aréna közepén

A szurdok aljában

Batus pedig még mindig nem tudott betelni azzal, hogy pálmafa áll a templomok előtt, vagy hogy gesztenye helyett narancs érik az utcákon.