Harmadik és negyedik nap (Monaco)

A harmadik nap délelőttjét végig autópályán töltöttük, de délre már meg is érkeztünk Monacoba. Igaz, hogy fél órát keringtünk, mire megtaláltuk a szállásunkat (az utcák szűkek és tele vannak zsúfolva kocsikkal, a vakmerő robogósokról nem is beszélve, egyszóval a közlekedés kész káosz), de utána rögtön indultunk is egy hosszú sétára. Tíz perc alatt le is tekeregtünk a tengerhez és elindultunk a parton. Átmentünk az alagúton, ami a forma 1-es pálya része, ugyanis 1955 óta ez a város a Monaco-i Nagydíj helyszíne (erről több emlékmű, szobor, múzeum, stb. is árulkodik).

Egy a sok autóversenyes emlékmű közül

Az alagút után szinte rögtön a kikötőben voltunk, ahol olyan luxus jachtok sorakoztak, hogy ihaj.

A tűző nap és a nagy meleg ellenére felkapaszkodtunk a Hercegi Palotához, amit lényegében gyönyörű parkos övezet vesz körül. És park alatt természetesen nem gesztenyefákat értek, hanem fügefákat, kaktuszokat és rengeteg pálmát. Megnéztük a katedrálist (benne Grace Kelly, monacoi hercegnő sírját), és hogy hol lakik a monacoi hercegi család, aztán visszaereszkedtünk a partra.

Itten laknak hercegék

Ezután újra csak mentünk, mentünk felfelé, amíg el nem értük a híres Monte-Carlo Casinot. Batus csodálkozott, hogy milyen szép, annak ellenére, hogy nemrég a Madagaszkár 3-ban milyen pusztítást végeztek ott a szökött állatok. J Luxusautót természetesen tucat számra csodálhatott a sok kevésbé jómódú turista, akik folyamatosan a kaszinó körül nyomorogtak, teljesen érthetetlen okból. Innen szépen haza csoszogtunk, Batus leégett vállal, Gábor leégett pofival.

Casino de Monte-Carlo

Este viszont itt is újra kimerészkedtünk a városba, és kerestünk valami kisebb éttermet, hogy aznap először együnk valami meleg kaját. Ismeretes ugyebár, hogy az ember bárhová megy, mindenhol magyarokba fut, hát nincs ez másképp Monacoval sem: a kikötő nyüzsijében rögtön kiszúrtuk a „Spécialités hongroises” feliratú standot, ahol is kürtőskalácsot vehetett az éhes monacoi nép. A tésztát gyúró srác is rögtön kiszúrta, hogy fényképezzük a bódét, oda is szólt, hogy magyarok vagyunk-e. Hát hogyne! Szia, szia, nyaralunk, mikor jöttünk, stb, de aztán tovább is álltunk, mert a kürtőskalács mégsem meleg vacsora.

Kürtőskalácsos Monaco kikötőjében

Inkább beültünk egy szimpatikusnak tűnő étterembe (amiről csak később derült ki, hogy túlnyomóan tengeri ételeket szolgál fel) és olyan előételt ettünk, ami Batus számára a csiga után a második legundorítóbb dolog, amit valaha meg kellett emésztenie: pici polipokat. Édes kicsi polipkák úsztak a fűszeres paradicsomos szószban, ráadásnak még egy-két kagyló, és bár nehezen szántuk rá magunkat, hogy ezeket a babaoktopuszokat ádázul felfaljuk, végül annyira nem volt szörnyű. Batus még kagylót sem evett soha, de most Gábor unszolására abból is evett és meglepően nem volt annyira nagyon borzalmas.

Minipolip

Túlélve a polipokat, rendesen megvacsoráztunk, és végül desszertnek egy kürtőskalácsot is elmajszoltunk a kikötőben sétálva. Elmondhatjuk, hogy finom, helyi kürtőskalácsot ettünk Monacoban.

Batus kürtőskalácsot majszol Monacoban

A nap fénypontja azonban csak ez után következett. A kaszinó előtt, a part mellett sétálgatva Gábor megvárta, amíg a sötétben már nem keresztezi senki az utunkat és (huh, leírni is hihetetlen) leánykérés következett. Úgyhogy Monacoban, 2012. július 10-én már vőlegényként és menyasszonyként hajtottuk álomra a fejünket.

Eljegyzési gyűrű

A negyedik nap igazi láblógatós boldog nap volt. Kivételesen nem kellett korán reggel kelni és autóba ülni, hanem délelőttől délutánig süttettük a hasunkat a monacoi tengerparton, pancsoltunk a vízben, telement a fürdőruhánk kavicsokkal, Gábor legalább milliószor megszívatta Batust és belenyomta a vízbe (nem törődve azzal, hogy Batus utána alig látott a sósvíztől), Batus meg egyszerre röhögött, köpködött és sikítozott. Szerencsére erről nem készült dokumentáció, de az biztos, hogy mi magunknak jól eltároltuk.

Este vacsora előtt gondoltuk megnézzük a Jardin Exotique-ot („egzotikus kert”), ami így névre és hallomás után érdekesnek tűnt. Monacoról azonban tudni kell, hogy az egész lényegében egy hegyoldalra épült rá, az utcák egymás felett kanyarognak, az egyik szint házainak teteje pedig a következő szint házainak bejáratával van egy vonalban. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy egy cseppet sok a kaptató felfelé, amit az okos monacoiak úgy oldottak meg, hogy mindenhová nyilvános lifteket állítottak, így az ember csak bepattan a liftbe, az leviszi két emeletnyit, aztán bepattan egy újabb liftbe, az szintén leviszi és így tovább. Ez tökjó, csak mi persze felfelé menet az összes liftet elkerültük, és olyan magasra gyalogoltunk fel, hogy még a szikla tetejére épített hercegi palotát is felülről csodáltuk. Tesi ötös nekünk. Viszont mire odaértünk a Jardin Exotique-hoz, a pénztáros néni közölte, hogy húsz perc múlva zárnak. Sebaj, azért csak bementünk, ha már a tüdőnket felcipeltük addig. Bár nem volt sok időnk, azért így is elmondhatjuk, hogy nem semmi a hely. Akkora kaktuszok és pálmák voltak mindenfelé, hogy szegény Gábornak sikerült egybe bele is hátrálnia, aztán úgy kellett a derekából kihúzgálni a tüskéket, mint a rajzfilmekben. Egyébként ennek a képnek az elkészítése közben történt a baleset:

A kép, amiért Gábort összeszurkálta a kaktusz (nem érte meg)

És a gyilkos objektum

De szerencsére túlélte az incidenst, a tüskékben sem volt idegméreg (amitől Batus nagyon félt), úgyhogy szerencsésen megtalálva minden liftet gyorsan leértünk a kikötőbe, teletömtük csöpp kis bendőnket és korán álomra is hajtjuk fejünket, hiszen a következő napon már újra úton leszünk.