Gábor különvéleménye Spanyolországról

Azt az egyet magyarázhatná el valaki nekem, hogy milyen hely az, ahol a 20-30 közötti emberek nagy része, akik abból élnek, hogy egy és kétjegyű számokat mondogatnak embereknek a pénztáraknál, kivétel nélkül nem beszélnek angolul. Még annyit sem, hogy a kétjegyű számokat elmondják. Vagy esetleg megértsék és bólogassanak. Mert az oké, hogy a hatvan éves kínai néni nem beszél angolul a trafikban, vagy az ötven éves bácsi a mini abc-ben. A szuvenírboltosoknál azért már minimális szinten talán elvárható lenne, de ott is legalább azoknál, akik már abban a korban nőttek fel, hogy az egész világ a nyelvtudás körül forog. Komolyan, szinte büszke vagyok a magyarságomra ebben a tekintetben, mert idehaza kinézik azt a huszonévest, aki nem tudja elmondani, hogy „tizenöt euró, 40 cent” angolul. Itt viszont a fagyisnál a 25 körüli lány, vagy a „CBA-ban” a harminc alatti srác, vagy hovatovább Guadalupe turistavároska főterének pincére inkább elismétli spanyolul hadarva, mintha akkor megérteném. Azt hittem, Madridban más lesz a helyzet, de semmit sem változott. Semmit. Az esti sétánk alatt a parkban egy jólszituált Justin Bieber korú pár kérdezte volna meg tőlünk spanyolul az útirányt (hogy miért pont tőlünk, ne kérdezzétek), és mondtam, hogy „no habla espanyol, english please”, és erre graciás-oztak és odébb álltak. Jó persze, egyértelmű, hogy talán csak azért, mert ha nem beszélek spanyolul, akkor az utat sem tudom, de akkor is, legalább megpróbálhatták volna, de úgy éreztem, nem ment volna nekik. A másik mélypont Sevilla volt. Mozit kerestünk, ahol eredeti nyelven adják az új Batman filmet. De hát mi vagyunk a hülyék, hogy egy szinte Budapest méretű városban, ami marha büszke a hatalmas kikötőjére és teherforgalmára (nem is a tengerparton van), és hogy Európa második legnagyobb területű temploma is ott van, nem beszélve tényleg több ezer más építészeti műremekről, ahol alig két évtizede tartottak világkiállítást… Szóval mi vagyunk a hülyék, mert feltételezzük, hogy itt esetleg angolul, spanyol felirattal is láthatunk egy filmet. Már előre mondta a recepciós lány segítőkészen (ő épp beszélt angolul, ha nagyon spanyolosan is), hogy minden mozi spanyol, kivéve egy picike, egy bizonyos helyen, ahol adnak eredeti nyelvű filmeket. Uccu neki odamentünk, és mit ad isten, nem adták a filmet, csak a spanyol mozikban. Mit adtak helyette? Spanyol nyelvű filmeket. Tehát a mozi, ami arról híres, hogy ott eredeti nyelven nézhetsz filmet nem adott idegen nyelvű filmet, csak spanyolt. És a hab a tortán, hogy amikor megkérdeztük a pénztárost (az egyetlent), akkor nem értette a film címét. „The Dark Knight Rises”. Aki moziban dolgozik, azért az szerintem elvárható, hogy egy ekkora volumenű világfilm címét, amit ráadásul egy héten belül millió nyelven a híradókban is nyomattak hála a denveri lövöldözésnek, ismerje. Az, hogy egy olyan moziban dolgozó nő ne ismerje, ahol eredeti nyelven mennek a filmek, és a kassza előtt állt az egyébként „The Dark Knight Rises” feliratú poszterrel nyitó kis műsorfüzetecske csak még rosszabb színben tünteti fel az illetőt. És ő sem az 50-60as korosztály tagja volt, biztosan nem volt 30 felett. A pincérekről már tényleg nem akarok beszélni. Túl sok példa van rá.

A recepciósok egyébként általában egészen jól beszélik a nyelvet. Méridában egy bácsi nem tudott, de így is elmagyarázta a parkoló működését, mert ő nem csak karattyolt, mert tudta, hogy azt nem fogom megérteni, hanem szépen rendesen mutogatott, vagy ha valami olyan volt, leírta a számot, ilyesmi. Pedig az idősebb korosztály egyébként az eddigi tapasztalatok alapján jobban beszéli a nyelveket, mint a fiatal, ami ugye nekünk, magyaroknak különös. Sok hotelben idősebbek a recepciósok, tényleg szép angol kiejtéssel, mintha egy normális országban járna az ember, nem pedig spanyolhonban. Furcsamód egyébként Katalóniában (bár csak egy napot voltunk ott) még nem éreztem ezt, viszont nemsokára Barcelonában kiderül, hogy helyes-e a megfigyelésem.

Az egészben persze az zavar igazán, hogy mindenki azt mondja, hogy a franciák nem hajlandóak megszólalni más nyelven, csak franciául. Hát ez szerintem alapvetően hülyeség, de így, hogy egy hasonló méretű, hasonló kultúrájú és múltú országgal össze tudom hasonlítani, egyenesen rágalom. Oké, én beszélek franciául, de az esetek nagy részében ez kimerül annyiban, hogy franciául köszönök, vagy köszönöm meg, és ennyi. Ezt Spanyolországban is megcsinálom, mert szerintem ez egy alapvető turista etikett, mégis furcsán néznek rám, amikor nem értem, hogy mit hadarnak el, még akkor sem, ha megismétlik háromszor. Tényleg, kb negyedik alkalomra már ki lehet következtetni kis francia tudással, vagy latin olvasottsággal, de most az komoly, hogy a „seven-fifty” kifejezést a népesség hatalmas százaléka nem képes kimondani 25 éves korára? Franciaországban (legalábbis a tapasztalataim szerint) ennyire nagyjából minden harminc alatti lakos képes. Párizsban nem fordult elő szerintem, hogy egy szolgáltató ne tudta volna megmondani nekem angolul, mennyibe fog kerülni a kiválasztott áru, ha esetleg nem értettem mit mondott franciául. Spanyolországban kirívó, ha valaki tudja.

Egyébként majdnem mindegyik azt mondja, hogy beszél kicsit franciául, ha rákérdezek. A frászt. Egy szót sem. Ugyanúgy nem értik meg a számokat, vagy ugyanúgy nem tudják kimondani őket. Röhej.

Más téma.

Rövid: A benzinárak igen viccesek. Komolyan. Ausztriában nagyjából a magyar árakat lehet megtalálni (1,3 és 1,4 euró között valahol, inkább az eleje felé), a spanyoloknál 1,4 körüli, a portugáloknál is, talán egy hajszállal drágábbért, a franciáknál 1,5 euró a litere, annak is inkább a magasabbik fele, míg az olaszok valami irdatlan összeget, akár 1,7 felettit is elkérnek egy liter dízelért, és láttam kettő feletti 98-as benzint is. Azért az tényleg nagyon durva, még ha lefelé kerekítjük is az árfolyamot (560 forint mondjuk).

Az internet a másik dolog, amiben talán előrébb járunk az Ibériai-félszigetnél. Az, hogy normális Wi-Fi hálózata legyen egy szállodának, szinte luxus. a legtöbbnek nagyobb cégek által kiépített rendszere van, amihez vagy óránként kell jelszót kérni (van ahol pénzért), vagy egy bonyolult spanyol lapon kell megtalálni az aláhúzott szót, amivel esetleg ingyen is netezhetünk. Az éttermekben ugyanez a helyzet. Ráadásul általában véve lassabb is, mint odahaza. Szóval ebben sokkal előrébb vagyunk.

Autópályákban viszont korántsem. Azokból irreálisan sok van, irreálisan kicsi helyek között is. Cartagena nem egy nagy város, a tartományában talán harmadik, régiójában talán a tizedik lehet. Granada szintén nem nagy város (annyira), bár azért kultúrálisan jelentős, hiszen ott az Alhambra is, a világ talán legszebb mujedár palotája. Andalúzia talán harmadik legnagyobb városa. A két hely között végig autópályán vitt a GPS. Jó minőségű autópályán. Nem frissen épített, de jó. Ráadásul nem is nagy kitérővel, másik városon keresztül, hanem szinte nyílegyenesen. Ez magyar szinten olyan, mintha lenne egy Keszthely-Hódmezővásárhely autópálya, csak bő kétszer hosszabb. És nincs köztük más nagyváros. A pályák nagy része egyébként nem is fizetős, tényleg csak a nagyon forgalmas szakaszok azok, sőt, ahol kiírják, hogy vigyázz, fizetős lesz, sokszor még az sem fizetős. Vagy talán épp a szerencsés irányba tartunk mindig. A legmeglepőbb egyébként autópálya-téren ma ért engem. Madrid és Toledo között, azon a nagyjából bő hetven kilométeren gyakorlatilag három különböző autópályán mehettem volna be a városba. Mintha lenne egy M71 és egy M72, ami szintén Székesfehérvárra megy, csak hogy utána elmenjen más merre, de nem lenne összeépítve az M7-essel.

A szieszta idő viszont idegesítő. Az olaszoknál volt a legzavaróbb, ugyanis tankolni szerettünk volna délután fél egy körül. Haha. A benzinkutak zárva. Városon belül is, kívül is. Nem mintha nagyon kellett volna, végül csak másnap háromszáz kilométerrel odébb ejtettem meg a dolgot, csak le akartam tudni az egy olasz tankolást még az autópályák előtt. De azt nem lehet. Dél és kettő között az ember ne autózzon. A spanyoloknál ilyen nincs, Ők is sziesztáznak, de a létfontosságú dolgok azért működnek. Már ha nem vesszük létfontosságúnak az életbenmaradást. Mérida volt a mélypont ilyen téren, ahol mi bohéméletű magyarok azt gondoltuk, nocsak, ha már itt vagyunk, bejárnánk a várost. De hát, még csak délután kettő van, így fetrengtünk még a hotelben egészen négyig, hogy ne legyen annyira meleg. Négy után kicsivel elindultunk, és az utcán egy lélek sem. Senki. Autó sem. A főúton később láttunk párat. A boltok zárva. Egy szervíznek nyitva volt egy kapuja, ott szerelt valaki. Azt hittük, beütött a zombiapokalipszis, bár én személy szerint azon agyaltam, biztos van valami, amiről lemaradtunk, terrortámadás, ilyesmi, és mindenki a képernyők előtt szörnyedezik. De nem. Nagyjából negyven perc séta után elérkeztünk a legfelkapottabb helyre, a színházhoz, ami római kori emlék, a világ legjobb állapotban fennmaradt ilyen létesítménye, még ma is használják. Itt már volt két-három turista, és egy jégkrémárus. Meg egy rakat bezárt bolt. Nem ragozom tovább, nagyjából hatig sétálgattunk így, amikor is megéheztünk, és egy nyitva lévő étterembe bementünk. A bárpultnál lévő fazon spanyolul elmagyarázta, hogy enni mi bizony hét előtt nem fogunk. Visszavittük a cuccokat a hotelbe, és nyolc után újra kimerészkedtünk. Az eddig üres utcák tele voltak. Dugig. A boltok kinyitottak. A játékbolt is kinyitott. A ruhabolt is kinyitott. Az ABC is kinyitott. A bank is kinyitott. Este tízre már a szökőkutak is bekapcsoltak. Ez nem szieszta idő volt. Ez egyszerűen őrület. Nagyjából bő ötórás leállás van napközben a szolgáltatásokban. Szóval a spanyoloknál azóta nem nagyon lepődünk meg, ha háromkor minden üres. Ez nem azt jelenti, hogy nincs turista. Ez azt jelenti, hogy mi idióták azt hisszük, hogy háromkor már lehet bármit is csinálni.

Apropó turista, és most már lassan be is fejezem. Rengeteg a belföldi turista. Nagyon sok. Egyértelműen több mint a fele, de talán inkább háromnegyede. Utánuk talán a franciák vannak még egészen sokan, angolokat nem nagyon látni/hallani, távol-keletiek vannak, viszont közel sem annyian, mint máshol. És ez a tengerpartra is nagyjából igaz volt. Szóval nem hiszem, hogy irdatlan nagy bevétele van az országnak az idegenforgalomból, mert nem hoznak be külföldről olyan sok pénzt, mint az ember gondolná.

Végezetül még néhány érdekesség. Az első kettő erősen kötődik a Ponyvaregény c. filmhez, annak is az első jelenetéhez. „Párizsban pedig a McDonalds-ban is kapni sört”, mondja Samuel L. Jackson. Ez manapság már nem igaz. De Spanyolországban igen. Ott van sör a mekiben. „Tudod hogy hívják Párizsban a negyedfontos sajtost?”, kérdezi szintén a sötét bőrű színész John Travoltát. Royal sajttal, avagy Sajtos McRoyal. Hogy ez miért is érdekes? Mert a spanyolok tudják, hogy ez a neve, van is egy McRoyal Deluxe. De sima nincs, annak valami egészen más spanyolos neve van, valami „Concierde de luda” de tök nem ilyen, csak most nem nézek utána. Ez olyan, mintha lenne mogyorós Milka, mogyorós Milka néven, és lenne sima Milka mondjuk „Shanguarierl” néven. Narancssága csomagolásban.